Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Amiben születtünk, abban kell helytállni! - Renner Zsuzsanna indológus

2006.10.20
A mesebeli titkok fejtegetéséért tőlünk is számos jeles utazó kerekedett fel, köztük Hopp Ferenc is, ki tehetős polgárként a századfordulón járta a távoli földrészt, s akinek XIX. század végi – XX. század eleji gyűjteménye alapozta meg a ma mintegy 23000 műtárgyból álló (kínai, japán, indiai, délkelet-ázsiai, nepáli, tibeti, mongol, koreai és közel-keleti tárgyanyagot felölelő) Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumot. Az intézmény igazgatónőjével, Renner Zsuzsanna indológussal az utazási szokások változásáról, s a megítélések módjairól beszélgettünk.

 

- Talán közhelyszerű annak említése, hogy magyarokkal a világ bármely pontján találkozhatunk. Arról is számos forrásunk akad, hogy elődeink szívesen indultak Kelet felé. Ma is változatlanul kalandozó nép vagyunk?


- Hagyományosan kalandozó, hiszen eleve kalandozások során fedeztük fel a Kárpát-medencét, s azután választottuk állandó lakhelyünkül. Igen, azt hiszem, nyitott és útrakész nép vagyunk, aminek hátterében sokáig az állt, hogy kerestük az őseinket. A magyarság eredetének kutatása nagyon sokáig komoly hajtómotorja volt a Kelet iránti érdeklődésnek. Sok honfitársunk eredetileg ezért vágott neki a Keletnek, hogy a magyarok ott maradt rokonságát felkutassa.

- Többek között Kőrösi Csoma Sándor is…

- Igen, ő az egyik első volt ebben a sorban a XIX. század első felében, de a század második részében is nagymértékben befolyásolta a Kelet iránti érdeklődést az a feltevés, hogy a magyarság Keletről származik. Ezt pedig néprajzi, művészettörténeti és régészeti adatokkal is próbálták alátámasztani. A XIX. század végére egyre inkább megerősödött az az elképzelés, hogy Ázsia nomád népeinek kutatásával lehet közelebb jutni a magyarság eredetének a kérdéséhez. Másik világhírű utazónk, Stein Aurél például brit zászló alatt, angol állampolgárként indult el a Selyemút felfedezésére, de őt is foglalkoztatta a magyarság eredete. Azután a XIX. század második felében még számos tényező társult ahhoz, hogy sokan elindultak Európából vagy Nyugatról – közte Magyarországról is – Keletre. A technikai felfedezések révén közelebb került a Kelet, hiszen akkor jöttek létre a transzkontinentális vasútvonalak, akkor állították üzembe az első óceánjárókat, és elérhető közelségbe kerültek ezek a távoli világok. Hozzájárult még a XIX. század tudományosságának pozitivista szemlélete is, mely gyűjtötte az adatokat a világról, s egyre több távoli kultúra felfedezése került érdeklődésének fókuszába. Gyűjtötték a néprajzi, történeti, művészettörténeti ismereteket az egzotikus kultúrákról, s a felfedezések könyvtárakat töltöttek meg, amelyek egyébként a széles közönség számára is hozzáférhetővé váltak, hiszen a keleti utazásokról, felfedezésekről folyamatosan beszámolt a sajtó is. A Kelet bekerült a köztudatba. Ez a kor – a XIX. század második fele – a turizmus kezdete is. Az akkoriban turistaként útnak indulók között számosan akadtak olyanok, akiket mélyebb érdeklődés hajtott, testközelből akarták megtapasztalni az egzotikus civilizációkat. Gyűjteni kezdték ezeknek a tárgyait, amelyek sok tekintetben lenyűgözték az európai utazót. Ne felejtsük el, hogy ez a korszak az első nagy múzeumi gyűjtemények kialakulásának az ideje is, s az első keleti keleti gyűjtemények is ekkor jöttek létre. A magángyűjtemények egy része később megtalálta az utat a közgyűjteményekbe, vagy úgy, hogy magángyűjteményből múzeummá lett, vagy úgy, hogy valamely múzeumi gyűjtemény részét alkotta később. Európának több keleti gyűjteménye jött létre ilyen módon. Leghíresebb közülük a párizsi Musée Guimet, amelynek alapítója az az Emil Guimet, aki – egyébként Hopp Ferenchez hasonlóan – jómódú polgárként, gyártulajdonosként utazott Keletre, bár némileg más érdeklődéssel és teljesen más háttérrel. A XIX. század második felében Magyarországon, illetve az akkori Monarchiában jelen voltak a korabeli Európa szellemi áramlatai, és a kiegyezés utáni korszak gazdasági prosperitása anyagilag többek számára lehetővé tette, hogy nekivágjanak a világnak, sőt műtárgyakat is gyűjtesenek – közéjük tartozott Hopp Ferenc. A nyugat-európaiak mögött azonban politikailag gyarmatbirodalmak álltak. Nyilvánvaló, hogy Emil Guimet a francia gyarmatbirodalom hátterével másképp utazott és gyűjtött, mint Hopp Ferenc, bár érdeklődésük hasonló volt. És mégis, Hopp Ferencnek is sikerült létrehoznia egy ázsiai művészeti múzeumot, nem is akármilyet, hiszen az nemcsak az egyetlen Magyarországon, de a közép-kelet-európai régióban is jelentős, sőt a szélesebb nemzetközi mezőnyben is több gyűjteményrészével ott van.

- Ma már nem hallunk óriási jelentőségű felfedezésekről, de feltételezem, hogy a kutatások azért tovább folynak.

- A nagyon nagy felfedezések kora, úgy tűnhet, lezárult, s nem hozható vissza az a kor, amikor például a Selyemutat és annak sivatagba zárt városait fel lehetett fedezni. A mai tudományosság inkább a részletekben mélyed el, s a technika fejlődése folytán számos új eszköz áll rendelkezésére, melyekkel korábbi eredményeit pontosíthatja. Az újonnan felszínre kerülő adatok sokszor egészen más megvilágításba helyeznek korszakokat és kultúrákát, melyeket korábban már alaposan ismerni véltünk. De azt se feledjük, hogy Ázsia földje – Indiáé például – még rengeteg mindent rejtegethet, így a régészet a jövőben is hozhat szenzációs felfedezéseket. Emellett a sok türelmet, aprólékos munkát igénylő kutatások terén is rengeteg még a tennivaló.

- Információim szerint Ön is gyakran utazik. Tapasztalatai szerint miként vélekednek rólunk külföldön?

- Indiában él az az érdekes elképzelés, hogy valamiféle rokonságban állunk Indiával és az indiaiakkal. A magyarság eredetét kereső magyar kutatók nemcsak Kínában, Kína határvidékein és Belső-Ázsiában kutatták rokonságunkat, hanem Indiában is, a hunok egyik ágával. Nem azzal, amelyik Európába is elért, hanem amelyik Észak-Indiát meghódította az V. században. Ezen az alapon többen is keresték a magyarok rokonságát Indiával vagy bizonyos indiai népekkel. S érdekes módon Indiában többekkel találkoztam, akik ugyan nem feltétlenül tudtak konkrétan ezekről a kutatásokról, de valamilyen rokonságérzés volt bennük velünk kapcsolatban. Ma a történetírás fő vonulata nem tartja bizonyíthatónak ezt a rokonságot, mégis érdekesek ezek a mélyen fekvő érzések, melyek makacsul tartják magukat, sokszor a történetírás „hivatalos” álláspontjával szemben is.

- Tehát tudnak a mi létezésünkről?

- A létezésünkről nagyon sokan tudnak Keleten. Néha az az érzésem, többen, mint amennyire a mi látókörünk Kelet felé kitárul. Például az, amikor Burmának egy hátsó vidékén, egy elhagyatott kis faluban szembejött velem valaki egy hídon és arról kezdett mesélni, hogy mi az, hogy Magyarország, és annak fővárosa, Budapest, na és hozzá még a magyar foci… – ez elég döbbenetes élmény volt. Igen, tudnak rólunk, bármilyen picik is vagyunk. S ilyenkor az ember elszégyelli magát, mert automatikusan adódik a kérdés, hogy vajon tudunk-e mi annyit a világról, mint ezeken az általunk sokszor szegénynek, elmaradottnak vélt területeken élők tudnak? Mert azért az arányokról se feledkezzünk el: India például kontinensnyi ország, mi pedig egy kicsinyke, jóllehet persze nem lényegtelen ország vagyunk Európa térképén.

- Ez a fajta fölényes megnyilvánulás európai, vagy inkább magyar szokás?

- Sokszor az az érzésem, hogy inkább mi magyarok vagyunk ilyenek. Hogy hajlamosak vagyunk felülről kezelni az ázsiai országokat. Nagyon negatívan tudunk nyilatkozni azokról az országokról, amelyek szegények. Pedig a nyugati gondolkodás is túl van már azon, amikor a technikai civilizáció egyedül üdvözítő voltában feltétlenül hitt. Bizonyos értelemben könnyebb helyzetben vannak azok az országok vagy népek, melyeknek gyarmati múltja van. Akár Franciaországot, akár Angliát, akár Hollandiát nézzük, ők nagyon sokat tettek ezeknek a kultúráknak a kutatásáért, ami a saját kultúrájukba is beivódott. Bizonyára másként viszonyultak akkor az ázsiai területekhez, amikor a fennhatóságuk alá kerültek, de később hagyománnyá vált a Kelettel való kapcsolat, az életük része lett. Persze úgy is az életük része lett, hogy együtt kell élniük a volt gyarmatokról bevándoroltakkal, ami nagyon nagy konfliktusforrás, és a megítélést is befolyásolja.

- Japán nem tartozik a szegény keleti országok közé. Milyennek látta Ön az indológus szemével?

- Nagy hatással volt rám a két civilizáció kontrasztja. Amit Japánban megtapasztaltam – ugye, közhelyszinten emlegetjük –, hogy minden csúcstechnológián működik. Minden gyönyörű, rendszerezett, tiszta és magasan szervezett. Más oldalról pedig – akár a művészetet, akár a hétköznapok tárgyi megnyilvánulásait nézzük – hihetetlenül esztétikus, letisztult, kifinomult és harmonikus tud lenni. Lenyűgöző kreativitás és gazdagság van benne, ami a modern művészetről is elmondható. Amúgy a japánok maguk mondják saját magukról, hogy jobbak a tanulásban, mint a tanításban, s ezért voltak képesek annyi mindent magukévá tenni, a maguk képére formálni. Nagyon sokat tanultak Kínától és a nyugati technikai civilizációtól, amit rendkívüli kreativitással alkalmaznak. És a saját múltjukat, tradíciójukat, hagyományos kézművességüket is nagy fantáziával olvasztják be a mai tárgykultúrába. Sokakat taszít például a Japán nagyvárosok betonrengetege. Engem lenyűgözött a modern építészet változatossága. S ez nemcsak a művészetekre jellemző, hanem a mindennapok megnyilvánulásaira is. Ahogy a házak bejáratánál lévő icipici kertjeiket és a környezetük tárgyait egy talpalatnyi felületen elrendezik, ahogy a parányi növényeknek vagy egy kőedényben a víz felszínén úszó virágoknak a legapróbb részletekig kifinomult és esztétikus módon megtalálják a helyét, az bámulatos. India pedig ennek az ellenkezője. Ott az ember azon csodálkozik néha, hogy mitől működik ez az ország? Mert sokminden olyan elhanyagolt állapotban van. Ugyanakkor olyan mély filozófiai tartalmak és olyan gondolkodásbeli mélységek tárulnak fel, ami vonz és lenyűgöz.

- S ez benne van a levegőben is…

- A levegőben is benne van. A mindennapok olyan, sok utazó számára elrettentő megnyilvánulásaiban is, mint a szegénység. Gondoljunk csak arra, hogy – ez is közhely – nem túl jó anyagi és társadalmi körülmények között az indiai ember adott esetben jóval elégedettebb tud lenni, mint az európai a sokkal jobb anyagi körülményei között. Ebben nagy szerepe van a hinduizmusnak, ami arra tanítja a híveit, hogy nem véletlen, hogy ott és abban élünk, és olyan körülmények között, amibe születtünk. Mert előző életeink tettei érlelték azt a gyümölcsöt, amelyet most ebben az életben megkaptunk. Abban az adott helyzetben, abban a társadalmi közegben kell helytállni, amely az osztályrészünk lett ebben az életben.

- Ez alapján működik a kasztrendszer is.

- Nem beszélve arról, hogy a kasztrendszer annyira szerves része a hinduizmusnak, hogy hindu csak az lehet, aki beleszületik ebbe a társadalmi rendszerbe. Tehát hindunak csak születni lehet. S az él jól a dharmája, vagyis az élete és a vallás törvénye szerint, aki elfogadja, amibe született, s abban törekszik a legjobbra. Sem a lázadás, sem egy másik ember életfeladatának az átvétele nem jelenthet megoldást egy hindu számára, hiszen csak akkor születhet újjá kedvezőbb körülmények közé a következő életében, ha a rá mért sorsot – élethelyzetet – elfogadja, s annak megfelelően él.

- Ezzel szemben a japán emberekről nem lehet ennyit tudni.

- A japán emberek nagyon zárkózottak, és nagyon keveset árulnak el az igazi életükről. Szívesen beszélnek a japán életről, de hivatalos látogatásom ideje alatt az tűnt fel, hogy kísérőimet, akiktől sokat megtudtam a japán élet különböző aspektusairól, szociológiai problémákról, népesedési, gazdasági, politikai gondokról, erre is valószínűleg kiképezik. Mindegyik kísérőm nagyjából ugyanazokat a témákat vetette fel, és hasonló véleményt formált. Valamilyen módon láttatni akarják Japánt, és ebből nem derül ki az, hogy az egyén személyesen mit gondol. A japánok persze híresek a lojalitásukról, így könnyen lehet, hogy az egyéni vélemények sem különböznek lényegesen. De aki idegenként közöttük él, az is nehezen lát bele valódi életükbe. Aki kint él és dolgozik, és éveket tölt Japánban, azt az első hetekben vagy egy-két hónapban biztosan lenyűgözi a japánok kedvessége, segítőkészsége, udvariassága, az, hogy mindig mosolyognak és segítőkészek. A csalódás akkor következik be, amikor hónapok múlva is ugyanez a helyzet. Mert ennél közelebb már nehéz kerülni.

- Kelet kultúrájának erős hatása mit vált ki leginkább a kutatások során? Megismerhető tisztán a mi európai gondolkodásunkkal vagy valamennyire akaratlanul is átfordítjuk a mi kultúránknak megfelelőre, netán bizonyos elemeit át is vesszük?

- Azt gondolom, hogy mindent szeretnénk megismerni, feltárni, kutatni. Nyilván előfordul, hogy akaratlanul vagy észrevétlenül belopakodik megállapításainkba a szubjektum, a saját kulturális háttér vagy meghatározottság, amelyet nem lehet teljesen kiküszöbölni, még ha a tudományosság alapvető törekvése is, hogy minél objektívebb legyen. Számomra az ázsiai filozófiából leszűrt legfontosabb tapasztalat az, hogy nem vehető át. Ha valamit megtanultam, akkor azt, hogy nem véletlen, hová születtünk, abban kell boldogulni, abban kell helytállni, azt az életfeladatot megoldani, és abban keresni a válaszokat. De ez az én személyes válaszom a magam számára ebben a kérdésben.

 

 

Csomós  Éva

 

Megjelent: Kelet Kapuja Magazin, 2006
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.