Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Nagyon kell figyelni, mit mond az a hang

2009.07.11

 

A jó beszélgetés kölcsönös ajándék. Új gondolatokat, belénk ívódó hangulatokat vagy olyan szavakba foglalt felfedezéseket ad, amiket érzünk ugyan, de még nem sikerült pontosan megragadnunk; ami nem csoda, hiszen már alaposan elkoptattuk a szavakat. Talán már azzal is beérjük, ha csak egyikünk számára ajándék, ha csak egyikünk érzi úgy: „ismerem” ezt az embert, hiába találkozunk először. A jó beszélgetés talán nem is fejeződik be, csak abbamarad valahol. Lehet folytatni legközelebb, vagy hangulatában időzve tovább építeni. Malek Andrea ilyen hangulatot ajándékozott.

A szép énekhangú színésznőt ismeretlenül is kedves, nyugodt, türelmes embernek gondoljuk, de azt nem is sejtjük, hogy olyan bölcs éleslátás birtokosa, amilyennel csak ritkán lehet találkozni. Malek Andreáról ugyan nem hallani, hogy meditál és jógázik vagy kínai konyhán él, azt sem, hogy a Feng-shui elve alapján rendezi be az otthonát, de nagyon úgy tűnik, hogy jóban van önmagával, harmonikus kapcsolatban él környezetével, és látszik, hogy derű sugárzik belőle, ami pedig mindennek a lényege.

– Jógázom, a Feng-shui alapján rendeztem be az otthonom, és szeretem a kínai konyhát – kezdi nevetve – Úgy gondolom, a Feng-shui kiérlelt, jól működő tudomány, ami segít nekünk visszatérni saját gyökereinkhez. Az ember véleménye formálódik, magam is sok könyvet olvasok, és borzasztóan fontosak ezek a felfedezések, de közben egyre jobban megszeretem a kultúránkat. Már lassan egy évtizede gondolkozom ezzel a logikával, és figyelem ezzel az észjárással a sorsokat. S még ma is el tudok képedni olyasmin is, hogy például a Mary Poppins mennyire buddhista! Azért is tetszik nekem, mert ezt olvastam először, és ezt olvastam a gyerekeimnek is esténként. Különösen az a rész megragadó, amikor a Banks családnak születik még egy gyereke, Annabell, és jön hozzá a seregély, hogy az ablakban piskótát kérjen tőle. Mondja is neki, hogy milyen rendes, és köszöni, de felhívja rá a figyelmét, hogy ezt majd el fogja felejteni. Annabell pedig bizonygatja, hogy ő ezt soha nem felejti el. Sírva fakad, bemegy hozzá a mamája, aki azt gondolja, hogy azért sír, mert jön a foga. Annyira egyszerű és finom a fordítás, hogy nem is vesszük észre, és ott járunk azok közt a falak közt, és velük éljük a mindennapokat. Az embernek elszorul a torka, miközben olvassa. Mert erről szól az élet, ez a lényeg: elfelejtjük, amit magunkkal hoztunk.

– Visszaköszönt ez a jelenet, amikor mamaként a gyerekágy fölé hajolt?


– Amikor a második gyereket nézegettük, már összekacsintottunk ezen. A mi szűk családi körünk is fogékony ilyen dolgokra, mert anélkül, hogy akár egy szót is ejtenénk róla, tudjuk, hogy komolyan kell venni egy ilyen jelenetet, egy ilyen kis lényt, és nem kezdtük el félrekezelni efféle helyzeteket. Olyan szempontból pedig a mamáról szól a történet, hogy ő az, akinek tudnia kell, mi van a gyerekével, és önmagát nyugtatja meg azzal, hogy biztos a foga miatt sír. A gyerekeken keresztül kezdtem el figyelni – mondja eltűnődve. – Bizonyos érzékenység magától is kifejlődik ezen a téren. Bizonyos törvényszerűségeket, ismétlődéseket veszek észre.

– Úgy tartja a mondás, hogy az okos ember más kárán, példáján is tanul. Más ennek az értéke, mint amikor önmagának tapossa ki az utat?


– Vagy pedig addig üti a fejét a falba, míg rá nem jön, mi az, amit nem csinál jól. – teszi hozzá amolyan igazi „Malek Andisan”, sietősen hozzáfűzve, személyes tapasztalatként. – De azoknak is megvan a miértjük. Ha az embernek nincs olyan sok dolga, vagy nem a megélhetésért küzd minden pillanatban, és van ideje megnyugodni, elkezd ezen gondolkodni. És mindenki máshol tart.

.
Malek Andrea. Fotó: Klinszky Gábor

– S ez talán nem is korfüggő. De a gyakorlat mindig nehezebb az elméletnél, különösen, ha az élete – hivatása révén – nyilvánosság előtt zajlik.

– Létezik az a jelenség, amikor azzal a felkiáltással írnak az ember magánéletéről, hogy „a népek ezt szeretik!” Amiben túlzottan nem hiszek, mert az ötvenes években még a művészi teljesítmény volt a téma, és szerintem azóta is ugyanolyanok az emberek. Az én esetemben eltelt hat év úgy, hogy színésznőként nem voltam sokat színpadon. Az Evitával hagytam abba, a Chicago-val tértem vissza, a közönség pedig nem értette az éles váltást, mert az évek során nem volt meg a fokozatos átmenet. Magyarországon a közönségem 19 éves koromban ismert meg úgy, hogy fehér ruhában, vonószenekar előtt álltam a színpadon, hosszú hajamat fújta a szél, és kislányokat vagy pozitív hősnőket játszottam. Kint meg 32 éves, elvált, életét újra kezdő, pofátlan nőt láttak Magyarországról, akinek van egy kis magyar akcentusa. A magyar akcentusú karakter Bécsben nagyon ismert és szeretett, de többnyire csak az operettben. A német nyelv alkalmasabb is arra a műfajra.

Akárhányszor néztem körül külföldön a szakmában, mindig nagyon depressziós lettem, mert úgy éreztem, hogy nem kerülhetek közel a tűzhöz, mert a musical – ami amerikai és angol műfaj – más üzenetet hordoz eredeti nyelvén, mint egy fordításban. Jó esetben magával hozza a darab gondolatvilágát és zeneiségét, de reményem sem volt arra, hogy egyszer az eredeti rendezői elgondolásban az eredeti koreográfiát táncolhatom. Mielőtt férjhez mentem ('93-ban), hívtak az Elisabeth főszerepére. Az eredeti darab címszerepét játszhattam volna, de nem tetszett, mert hideg, kőkemény történet volt, kritika önmagukról, én pedig másra számítottam, így nem is vállaltam el. Tíz évvel később mégis úgy hozta a sors, hogy az Elisabeth bécsi felújításában játszhattam másfél évig a Gouvernantét Ludovikát és Frau Wolf-ot. Nehéz munka volt, nagyon sokat tanultam és sok jó barátot találtam. – S mint mindig, a tanulságot is meglátja a történetekben.

Úgy értékelem, hogy el kellett mennem megtalálni önmagam. Meg kellett tanulnom kérni, kérdezni és meghallgatni, megérteni a válaszokat. Meg kellett tanulnom elhinni és örülni annak, ha szeretnek, és hogy ennek a szeretetnek nincs köze ahhoz, amit otthon elértem, hiszen nem is írtam ki magamra, hogy mivel töltöttem az elmúlt húsz évet. Így végre el tudtam hinni az öreg, régi, jó barátoknak, hogy ők is magamért szeretnek.

– Már csak a létszámot tekintve sem lehet könnyű kiszűrni az igazi, őszinte emberi közeledést; megfelelően kezelni a kritikát vagy akár a sajtó vélemény-nyilvánítását...


– Ez egy felelősség, amit régebben nem vettem komolyan, mert nem tartottam magam olyan fontosnak. Nem akartam sztár lenni, csak jól végezni a munkámat. Ezért tudok ma is olyan jól meglenni a címlap nélkül. Nekem nem ez volt a célom. Ez az alkotó életmód olyan, mint az almafa. Nem terem minden évben ugyanúgy. Ha hagyják normálisan működni, akkor elfogadják, ha egyik évben csak virágot hoz vagy kevesebb termést, míg máskor hatalmas almákat ad. De ez a valóságban nem így működik, mert ha így lenne, akkor nem kéne például Feng-shuizni. Ha itt lennének az elődeink, vagy jobban figyeltünk volna rájuk, ők megmondanák, mire lenne szüksége annak a fának, mint ahogy azt is, hová ne tegyék abban a házban az ablakot. De az is elegendő lenne, ha észrevennénk, mikor kondul meg bennünk egy figyelmeztető kisharang, vagy mit mond az a sokszor nagyon halk hang, ami bennünk szól. Az emberek mindenhol egyformák. Csak szép lassan elvesztik az egymás közötti kapcsolatot, ha van rokonságuk, többnyire mérgesek rájuk, és csak kevesen segítik egymást. Pedig bőven elég lenne saját magunkat figyelni, nem másféle kultúrákat, hiszen nekünk is itt van minden a szemünk előtt, csak nem vesszük észre.


– Miközben csak egyre múlik az idő...


– Igen, csak kár az elveszett életért. Nagyon szép dolgot olvastam a mandalákról. Az életnek ezt az alapmintáját a nagy vallások „AZ ÚT” szemléltetésére használják. Születéskor lépünk át a közepén, és a napokkal lépkedünk szépen tovább, egyre távolabb a középtől. Közben tanulunk, fejlődünk, csalódunk, megcsömörlünk, mígnem elérjük a legtávolabbi pontot. Az egyetlen lehetséges előrejutás a visszafordulás. Így az évek múltával egyre jobban látjuk a lényeget, szeretettel, és bölcsen térünk vissza a maghoz, hogy aztán végül elhagyjuk a mandalát.

– A vég egyben az új kezdet is.

– A mandala pedig mindenben megtalálható. Minden mandala: a virágkelyhek, égitestek, a tányér, az emberi szemek, a Föld és a hópelyhek is. Ősi figurák, mik régóta léteznek, és később is ugyanazok lesznek. Épp Bécsben ültem egy parkban, ahová építettek egy játszóteret. Mélylila vastag zsinórból szép narancssárga gyöngyökkel összefogott óriási mászókát, amin a gyerekeim különböző kunsztokat mutattak be, én pedig ott ültem, olvastam ezt a könyvet – ami szintén narancssárga és lila volt, s egy mandala volt a borítóján –, és ott, akkor, semmi sem hiányzott az életemből. Jó helyen voltam és jó időben.

– Úgy tűnik, igen tájékozott ezen a téren. Mi vezette ide?

– Elment a hangom. Valamit elrontottam. Vannak olyan dolgok, amikről tudomásom van. Például, hogy sokáig gondolkodom, aztán spontán lépek és nem bánom meg. Felismerem a sorsszerű lépéseket, és most sem tenném másképp. Ez egy ilyen lépésnek volt az eredménye. Egyik tanárom szerint elvesztettem az ősbizalmamat. Azt, amivel megszülettem, és amivel keresztülhúztam harminc évet. Kívánt, akart gyerek voltam, nagy szeretetben nőttem fel, de 36 éves koromra elfogyott a tartalék. Ez arra is megtanított, hogy jobban kell becsülnöm a hangomat és magamat is. – Felnevet, mintha magán nevetne. – Bár így látnánk mi is magunkat! Ilyenkor persze jönnek azok a megkérdőjelezendő válaszok, hogy „de hát én becsülöm magam!” De biztos, hogy így van? Van egy alapvető könyv (Thorwald Dethlefsen-Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez), ami nekem sokat segített, s azóta már sok barátomnak megvettem, mert másképp válnak megérthetővé a velünk történő dolgok. Nem vidéken élek, nincs sok közöm az ősi gyógymódokhoz, és azt is sokan elfelejtettük, hogy ha van egy adott probléma, akkor az egy bizonyos szervet támad. Márpedig mindenkinek van egy problémája. Aztán a csakrákat is tanulmányoztam. A zöldet, ami a szív, a kéket, ami a kommunikációért felelős, össze kellett harmonizálni a harmadik szememmel, mert az elmém nem volt összhangban a szívemmel. Egyszerűen nem beszéltek egymással.

– Logikus következtetés. S akkor elkezdett oldódni a gubanc?

– Semmi nem képződik azonnal, semmi nem oldódik fel azonnal. Eltartott másfél évig. Nagyon kell figyelni, mit mond az a hang, mire kondul be a harang. Azok a gyerekek, akiket nyitottan nevelnek, még nagyon jól hallják, és habozás nélkül meg is mondják a hang igazát.

– Nagy béke van Önben.


– Arrafelé igyekszem – mosolyog nyugodtan. – Nagyon sok jó pillanatom van, rakom is oda a többi közé, amiket már nem szeretnék elveszíteni.

                                                                          
                                                                              Csomós Éva

Fotó: Klinszky Gábor

 

Megjelent: Kelet Kapuja Magazin, 2006

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.