Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Saját értékrendemhez igazodom

2009.12.31

– Térey János Jeremiás avagy az Isten hidege című drámájának egyik rétege a vidéki moccanatlanság. Önnek – a darab helyszínéül szolgáló Debrecennel kapcsolatban – konkrét élményei lehetnek, de más vidéki városban is játszott, s fővárosi színésznőként szintén gyakran járja az országot. Mit gondol, ez a vidéki lassúság létezik még?   

– Az emberi renyheség mindenütt jelen van, de azt érzem, hogy vidéken még mindig lassabb az élet.  

Ez a lassúság a közönségre is kihat?  

– Nem hiszem, hogy a Térey-darab esetében különbséget kéne tenni vidéki és nem vidéki néző között. Aki az íróra kíváncsi, az mindegy, hol él, ő úgyis az élményért jön el. A felolvasószínház amúgy sem látványos műfaj. Ennek élvezetéhez az kell, hogy az ember szeresse a színészeket, kíváncsi legyen a darabra, és tudja: ez nem igazi előadás, tehát ha beül, akkor azért teszi, hogy meghallgassa az író szövegét. Ez csemege. A Jeremiás felolvasására már nem először vállalkozunk, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen részesüljenek a megismerése örömében. S bizonyos rétegeire az emberek vidéken talán jobban rá tudnak csodálkozni, mint a fővárosban.  

– A történet során a főszereplő végigjárja addigi élete korszakainak helyszíneit. Ilyen lépéseket korszakhatárokon tesz az ember, és feltételezem, hogy mindenkinek vannak ilyen utazásai…  

– Térey hőse élete utolsó napján tekint vissza, de valóban, ezen kívül is léteznek megállók. Amikor az ember elhagyja az ötvenet, már biztosan tudja, hogy vannak ilyen fordulók az életben.   

– Már akár előbb is. A harmincat ugyancsak számvetős fordulóként szokás meghatározni.   

– Nekem a huszonnyolc volt ilyen, és a harminckilenc. Nálam biológiailag vagy intellektuálisan ekkor jött el az ideje annak, hogy komoly számvetést készítsek. Jöhet az ember életében olyan esemény, élmény vagy váratlanság is, amelytől visszanéz, amely megerősíti, és amelytől más lesz az értékrendje. Jó, hogy mai fejjel vissza tudok nézni arra, ami már elmúlt az életemben, s föl is tudom dolgozni, s mindez nem szorongást, hanem örömöt ad.   

– Manapság nem sokan vetnek számot önmagukkal, de még csak vissza sem tekintenek…   

– Pedig időnként muszáj megtenni. Mert azokon a lépcsőkön jöttem fel oda, ahol jelenleg vagyok, amiket hátrahagytam, az a múltam. Ha azt nem vállalom, akkor nem tudom élvezni a jelent. Engem érdekel, hogy mik a mozgatórugóim, mitől tudok elkeseredni, mitől vagyok boldog, mert ezek ismeretében tudok tovább lépni, tudom megformálni a szerepeimet.    

 – Az emberek általában nem vállalják a korukat, inkább harminc, sőt, húszévesnek igyekszenek látszani. 

 – Kell, hogy legyen bennünk erő ahhoz, hogy ne váljunk kiszolgáltatottjaivá bizonyos divatoknak. Nem akarok olyan virtuális világban élni, amelyet mindenekelőtt a tévéből szuggerálnak felém. Önálló életet élek, szuverén elképzelésem van a világról, és ehhez igazítom a beérkező információkat. Nem azért teszem ezt vagy azt, mert valaki azt mondja, hogy az a trendi. Miért is kellene úgy csinálnom bármit is, ahogy más akarja vagy sugallja, ha az tőlem idegen? Az értékrendemhez igazodom.  

 – Épp a tapasztalata teszi olyan sokrétűvé, amitől az igazán életteli karaktereket meg tudja formálni. De a tapasztalás folyamata önmagában nem vált ki igazán nagy érdeklődést.  

– Ez nekem sem volt könnyű. Sokat dolgoztam rajta. Talán a szerepek miatt, talán azért, mert színész vagyok és a szerepeimben sok mindennek kell megfelelnem. De azt a „Takácskati” bensőt, amit kialakítottam, meg kell tartanom, hogy adott esetben onnan lehessen elrugaszkodni, és oda lehessen visszatérni. Hogy mind a színészi, mind az emberi kiszolgáltatottságomat valahová lecsatlakoztassam. Hogy álljak a lábamon, hogy a lelkemben is biztos maradhassak, s ne ingadozzam a szélben, mint egy fűszál.    

– A színész a testéből, érzéseiből, tapasztalataiból dolgozik. Épp ezért gondolom, hogy nagyon sérülékeny, és könnyen kizökkenthető a stabilitásából.   

– A színészet – amellett, hogy a szerepeket valóban sejtjeinkből építjük –, mégiscsak egy szakma, amit meg kell tanulni. Persze, vannak olyan szerepek, amelyekbe belehalunk, és ilyenkor az ember azt sem tudja, fiú-e vagy lány. És vannak időszakok, amikor a szerepen kívül semmi más nem érdekel. Valószínűleg minden szakmában előfordul, hogy egyszer csak kimerül az ember. Amikor minden beomlik körülötte, de aztán ebből a gödörből is kimászik valahogy. Nálam is voltak hullámvölgyek és gödrök, de ilyenkor meg kell találni, miből lehet töltekezni. Mindenkinek más a receptje.  

– A július 6-án bemutatott Sírpiknik nagyszerű lehetőségeket kínáló darab, sok értéket sorakoztat fel, de igényli az eddig megszerzett tudást is. Hogy érzi benne magát?   

– Boldogság ez a szerep! Egri Mártával kettős szereposztásban játszom Ida figuráját. Mindannyiunknak nagyon jó játék. Már a próbák során is azt éreztük: „Hú, ezt jó csinálni!”    

– Gálffi László, Bánsági Ildikó, Margitai Ági, Létay Dóra remek partnerek lehetnek...    

– Bizony …és a nézők nagyon szeretik. Ez egy igazán jó női darab. Bár könnyed és humoros, aki megnézi, el is gondolkodhat rajta, mert a nevetéstől a könnyekig, minden megtalálható benne. Az előadás után jót lehet dumcsizni arról, hogy kinek mi tetszik, hogy a három nő milyen típust képvisel, hogy Gálffi László Samje kit választ és miért, és hogy mindez hogyan jelenik meg saját hétköznapjaikban.   

 – Feltehetően hosszú  életű lesz az előadás.   

– Igen, határozottan ez az érzésem. A premieren s az eddigi előadásokon bravózós sikert arattunk. A bemutató után Bánsági Ildivel ugrándoztunk, nem gondoltuk, hogy a közönség ennyire szeretni fogja. Női vihánc ez a darab, s mi lubickolhatunk a szerepekben. Fantasztikusan feltölti az embert, ha érzi, hogy a nézők felszabadultan és önfeledten nevetnek, amikor kézzelfoghatóan érezhető, hogy örömöt tudunk adni nekik. Tragédiák után is megszülethet a katarzis, amelytől az emberek úgy mennek haza, hogy lelkük megtelik valami jóval. De lám, ezúttal ennél a vígjátéknál is megszületik ez az élmény.   

                                                                               Csomós Éva

Fotók: Dömölky Dániel