Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Nagy film: Hölgyválasz (2004)

2008.02.02

Azt mondják, hogy az igazi boldogság az apró örömökben, a hétköznapok adta jó pillanatokban keresendő. Amikor rácsodálkozunk egy pillanatra, és teljes szívünkben megéljük azt. Mi válthatott ki ilyesmit utoljára? Kinél nehéz, kinél pedig nehezebb lehet a válasz.

John Clark (RICHARD GERE - Chicago) chicagói ügyvéd is majdnem leélt egy teljes életet úgy, hogy napjai teltek sorra egymás után, a ritkán adódó felszínesebb elemzésekkor pedig még arra is rábólintott, hogy "köszöni szépen, jól van!", hiszen van szép karrierje, csodás háza, remek gyerekei, szerető felesége (SUSAN SARANDON). Ám a születésnapok mindig jó mérföldkövek arra, hogy elgondolkoztassanak, elemzésre ösztönözzenek, s kegyetlenül szembeállítsanak a tényekkel. Még ha nem is drasztikusan, de azt a kérdést mindenesetre engedik befurakodni, hogy vajon tényleg csak ennyi lenne az élet?

Mert lehet, hogy igen, és akkor sincs különösebb ok a panaszra, de ha mégsem, akkor hol található meg a válasz? Miben rejtőzik az az apró kis titok, amitől teljesebbek (s talán az is megkockáztatható, hogy), és igazán boldogok lehetünk? Valószínűleg nem nagy és teátrális mozzanatokban, általában neonfénnyel sincs rá felhívva a figyelem, de még csak tüzijáték sem cikázik körülötte. Magunknak kell megkeresni a sok elrejtett, apró esemény között, melyekre az észrevétlenség árnyéka vetül.

John Clark a szerencsésebb fickók közül való, és nem csupán a fent már említett okok miatt. Neki ugyanis neonfényes üzenet mutatta meg a boldogsághoz vezető utat. Persze nem találta meg azonnal, talán évek óta haladt el mellette lehorgasztott fejjel, napi apróságaiba merülve. S még a felfedezés után is jóideig kellett győzködnie magát, hogy bátorságot merítsen az első (és mindent eldöntő) lépés megtételéhez, a normális ember által őrültségnek tartott feladathoz.

Pedig semmi szokatlant nem tett. Semmi elrettentő, erkölcsbe ütköző, önpusztító útra nem lépett. S ezt nem csak saját maga nem hitte el sokáig, de családja, munkatársai, és még a nyomába eresztett magándetektívek sem.

Csak azok tudták, akik vele együtt osztoztak ebben a (sokáig) titkos örömben. Azok, akiknek éppúgy ez volt a szenvedélyük, akik titokban vagy titkolózva, vagy épp minden lehetséges munka előtt és után, pihenés helyett ott voltak. Ott voltak az örömért, a felvillanó siker reményéért, a sikerélmény mámoráért: a táncért.

Igen, ez valóban együgyű és túlértékelt mániának lenne nevezhető, egyedüli magyarázatként talán egy világbajnok táncstúdió belső küzdelmeit fogadnánk el, pedig egyáltalán nem erről van szó. Egyszerű, alapoktól kezdő társastánc-tanfolyamról, ahová bennünket is kötelező jelleggel írattak be szüleink egykor az általános iskola utolsó évében, és ahová az a néhány szerencsétlen is azért iratkozik be, hogy leadjon pár kilót vagy barátnőt szerezzen végre.

 

Clark azonban másért ment. Maga sem érti pontosan az okát, óvatosan küzdeni is próbál ellene, hiszen őt valami felsőbb hatalom vonzotta oda mágnesként.

A mágnes pedig gyönyörű, sok férfi a világ végéig is elmenne érte szteppelve, Clarknak pedig csak néhány túlórát kellett hazudnia otthon a családnak, s az átlagosnál valamivel több dezodort használnia.

A csáberő a titokzatos tánctanár, Paulina (JENNIFER LOPEZ) arcában jelentkezett, az ő pillantása indította a férfi botladozó lépteit, s az ő megtagadása ösztönözte a kitartásra, a valódi szenvedély felismerésére. S milyen jól tette, hiszen miután titkáról lehullott a lepel (szó szerint is értelmezhető), és még a válságon is túljutott, a kevés számú boldog emberek között találhatta magát, ki házasságának is új lendületet tudott adni, és sok hasonló sorsú embert vezetett a boldogság csodás, és egyszerűen megvalósítható birodalmába.

Igen, igen, tudom, hogy sokan fanyalogtak a film láttán, de hiszem, hogy azok olyan személyek voltak, kiket fegyvernek látszó tárggyal sem lehetne apró változtatásokra bírni. Akik pedig még a megtekintéstől is vonakodnak, biztosan sok értékes időt pazarolnak el másra, feleslegesen. Jennifer Lopez talán nem sziporkázik, de az őt kedvelőknek nem is okoz csalódást. Úgy látjuk itt táncosként, mint máshol esküvőszervezőként.

Richarde Gere hitelesen alakul át botlábú aktakukacból táncoslábú, laza férfivá, a feleségét alakító Susan sarandon pedig annyira finom és érzékeny, hogy egyedül is képes lenne a vállán elvinni a filmet.

Meg kell még említeni a táncstúdió vezetőjét, Miss Mitzit alakító Anita Gillettet, a táncolni járó fiúkat (Stanley Tucci Bobby Cannavale), a cserfes dívát Bobbiet (Lisa Ann Walter), és a magánnyomozókat is, kik egytől-egyig arcra mosolyt csaló, ugyanakkor torokszorítóan megható, emberi és nagyon szerethető figurák.

Továbbá a film javára írható az is, hogy felhagy a berögzült sémákkal, s egészen az utolsó percig orránál fogva vezeti az egyre jobban elérzékenyült nézőt, hogy a végső csavarért még hálásabb legyen.

Az össztánc után pedig nem is marad más kérdés, mint, hogy "hová iratkozhatok be?", mert az már nem is kérdéses, hogy AZONNAL.

A Hölgyválasz (Shall We Dance) című 106 perc hosszúságú, szinkronizált amerikai romantikus, vígjátékot Peter Chelsom rendezte. Az eredetileg japán ihletésű alkotást Masayuki Suo és Audrey Wells írta. A képekért John de Borman feleős, a jelmezt Sophie Carbonell tervezte, zenéjét John Altman és Gabriel Yared szerezte.

Szereplők:

John Clark - Richard Gere
Paulina - Jennifer Lopez
Beverly Clark - Susan Sarandon
Link Peterson - Stanley Tucci
Chic - Bobby Cannavale
Bobbie - Lisa Ann Walter
Vern - Omar Benson Miller
Miss Mitzi - Anita Gillette
Devine - Richard Jenkins
Scottie - Nick Cannon
Minden korosztály számára megtekinthető.

Csomós Éva

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.