Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

„Nem kell csodagyereknek lenni!

2009.07.14

- Átlagosan élénk, rossz gyerek voltam, de nem csodagyerek. Szerintem nagyon sok függ attól, hogy az ember milyen segítséget kap otthonról, a családból és iskolából. Én nagyon jó gimnáziumba jártam (Apáczai Csere János Gyakorló
Gimnázium), ott nagyon jó matematika és fizika tanárom volt.

- Ha akkor más tanárok gyakoroltak volna jelentős hatást, akkor most más hivatás kapcsán beszélgetnénk, vagy a fizika iránti érdeklődés már akkor határozottan megmutatkozott?


- Valószínű, hogy akkor a természettudományok iránt érdeklődnék. Ha nem matematika-fizika irányba indultam volna, akkor mérnök szakra jelentkeztem volna a Műegyetemre. Ezt azért gondolom így, mert a szüleim mind a ketten mérnök végzettségűek.

- Megragadható egy olyan mozzanat, ami elősegítette a döntést? A tanároknak azért csak jutott némi szerepük az elhatározásban?!

- A tanároknak, évfolyamtársaknak, és akiktől láttam, hogy ez a szakma egy létező dolog. Van néhány matematika példa és fizika kísérlet, amire a mai napig emlékszem, de azt nem mondanám, hogy volt egy olyan pont, amikor eldőlt, hogy „igen, fizikus leszek!". Sok apróság előzte meg, például sok beszélgetés otthon, és most is folyamatosan  sok kérdés és kétség van bennem, amik hol győznek, hol nem. Az biztos, hogy a gimnáziumban eltöltött négy év sokkal többet jelentett, mint más négy év. A tanórákon és szakkörökön túl a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok, a Kömal rákényszerített a rendszeres munkára, mert a példákat be kellett küldeni minden hónap 15-éig. Utána megbeszéltük, és mindenki rájött, hogy a másiknak még jobb megoldás jutott eszébe. Sokáig kellett rajta gondolkozni, gyürkőzni, izzadni, utána pedig nagyon kellemes érzés volt, ha az ember valami jó megoldást tudott adni, ami a többieknek nem jutott eszébe, és tényleg nagyon hasznos volt, ha a többiek is mondtak olyat, ami az embernek nem jutott eszébe. Később pedig jött a csapatmunka az egyetem alatt. A tudományos diákkör, majd a diplomamunka.

- A reáltárgyaktól idegenkedőkben elhűl a vér a fizikus szó hallatán. Az Ön feladatait nézve azonban úgy tűnik, hogy olyan, mint a szociológusé vagy társadalomkutatóé, csak némi számítás is társul hozzá. Most persze csúnyán leegyszerűsítettem...

- Egy interjú általában egy emberrel készül, de a kutatás többnyire nem egyesével történik. Része vagyok egy csoportnak, ami része egy nagyobb kutatói közösségnek. Ez a csoport Vicsek Tamás fizikus, akadémikus kutatócsoportja. Ez a csoport része Magyarországon és nemzetközi szinten folyó statisztikus fizikai kutatásoknak, a statisztikus fizika része a fizikának, de valamennyire kapcsolódik a biológiához és a szociológiához is. Egy kicsit olyan ez, mint a foci: egyedül is lehet focizni, de igazán a csapatjáték érdekes.


- Hogyan lehet napi szinten elképzelni ezt a munkát? Feltételezem, hogy nem 8-17h között tart.

- Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy nagyon alapvető következtetéseket vonjak le. De két nagyon fontos összetevője biztosan van a kutatói szakmának. Az egyik, hogy az ember el tudjon merülni a munkájában, és ha kell, hosszú ideig erősen odafigyeljen. A másik része, amikor nem elmerülni kell, hanem épp ellenkezőleg, nagyon kinyílni, pörögni, beszélgetni, megbeszélni, érvelni. Ilyenkor bármilyen apró ötlet hasznossá válhat. Talán kevéssé ismert, hogy a kutatásban alapvető szerepe van annak, hogy a kutatók nagyon sokat kommunikálnak (beszélnek, telefonálnak, email-eznek) egymással.


- Érdekes, épp az ellenkezőjére gondolnék.

- Elsőre úgy tűnik, hogy ez egy egyemberes szakma, az emberek egyedül végeznek benne feladatokat, és tényleg nagyon elzártnak tűnik. Van ilyen része is, ez egy nagyon fontos része. Nagyon kell figyelni, hogy ez is meglegyen. De ezzel együtt nagyon fontos az a része is, amikor egymással nagyon aktívan beszélgetünk. Mind a kettőre szükség van. Egyik nélkül sem működik.


- Mennyire rivalizálós ez a terület?

- Van rivalizálás, de nagyon erősen egymásra vagyunk utalva, és ez általában háttérbe szorítja a rivalizálást. Nagyon ritkán hívják fel a diákok figyelmét arra, hogy a műszaki és a természettudományos pályákon - annak ellenére, hogy döntően számokról, egyenletekről, összefüggésekről szólnak ezek a szakmák - a csapatmunka döntő szerepű, és ehhez szükség van alapvető készségekre. Ezt a saját bőrömön is gyakran tapasztalom. Nekem az egyik rossz tulajdonságom, hogy belebeszélek dolgokba, ha kell, ha nem. Ha előre viszem ezzel a munkát, akkor az hasznos, de ha csak úgy feleslegesen beszélek, az már nem. Természetesen vannak összetettebb dolgok is, amikre szüksége van az embernek ahhoz, hogy egy csoportnak hasznos tagja lehessen. Például egyszer kéziratot ír, a többiek az adatokat hozzák és kérdéseket fogalmaznak meg (kiegészítik egymást az emberek). Egy másik alkalommal ő hozza az adatokat. Fontos, hogy sokféle szerepben képes legyen az ember „működni". Mint egy focicsapatban: tudjon hátvédként játszani, kapusként, de középpályásként is. Esetleg még csatárként is, de akkor már tényleg nagyon sokoldalú. Elengedhetetlen, hogy két-három poszton viszonylag jól tudjon „játszani".

- Sokat változott a pálya az indulásához képest?

- Más szakmákhoz hasonlóan nálunk is egy csapat hozzáadott értéket hoz létre. Úgy látom, hogy ezek a csapatok (kutatócsoportok) az utóbbi 5-6 évben nagyobbak lettek. Azt nem is nagyon lehet követni, hogy egy-egy ember mit tesz hozzá - illetve néha lehet látni, ha valami nagyon érdekeset rak hozzá -, de az egész együtt nő. Nekem nagy szerencsém volt, hogy olyan csoportba kerültem, ahol a témavezetőm nagyon sikeres, nemzetközileg elismert és emberileg is mindenkit segít a környezetében. A mi korosztályunkban - 2000-ben kaptam a diplomámat - még csak egyszerűen előny volt egy ilyen csoportba kerülni, de manapság már alapvető a diákok számára, hogy egy olyan csoportba kerüljenek, amelyik nemzetközi szinten elismert, mert ott tud információt, lehetőségeket kapni.


- Az is változik, hogy mi az, amit el lehet érni ezen a pályán?

- Egyre többféle lehetőség van. A nagyobb csoportokban alkalmazottabb és alapkutatási irányba is lehet menni. Én az alapkutatási irányban szeretnék maradni, amennyire erre van lehetőségem. Az alkalmazási területtel is kapcsolatba kerültem, ami a hálózatkutatási, alapkutatási témákkal kapcsolatban jött, és szerintem ezen a területen sokféle lehetőség van a diákok számára, ha igazából azt megtalálják, hogy hova tudnak maguk beilleszkedni.

- Vicsek Tamástól tudható, hogy Ön a Magyarországon végzett kutatások iránt elkötelezett...

- Igen, hosszabb távon Magyarországon képzelem el az életemet a családommal. Ezzel együtt szerintem nagyon fontos, hogy az ember menjen külföldre (ha hosszabb időre, akkor a családjával együtt), világot lásson, tanuljon, ott dolgozzon, kapcsolatokat szerezzen. Aztán megpróbáljon hazajönni. Úgy vettem észre, hogy aki jól érzi magát ott, ahol felnőtt, az próbál hosszútávon ugyanolyan - vagy ahhoz hasonló - környezetben élni és dolgozni. Szerintem ez tényleg azon múlik, hogy az ember mennyire érzi jól magát abban a közegben, ahol van. Természetesen ez nagyon erősen múlik a családi háttéren és az anyagi lehetőségeken is, mert a kutatói pálya anyagilag lassabban „indul be", mint néhány más pálya.

- Elégedett? Jól döntött, amikor ezt a pályát választotta?

- Jól érzem magam, de fontos, hogy legyen mindig egy kis piszkálás is az ember oldalában, hogy „ez még nem elég jó, picit jobban, picit máshogy". Saját magát is csipkedi az ember és a környezet is, akik ebben partnerek. Egy kicsi kétség jó, ha van az emberben.

- Ha az ember túl sokat dolgozik, nem biztos, hogy minden pillanatban élvezheti a család támogatását. Ám azt a legkevésbé sem gondolnám, hogy ilyen sokféle szabadidős érdeklődéssel rendelkezik. Mert ugye itt van a futás, a Törekvés Táncegyüttesben a néptánc, s a Magyar Frizbi Szövetség...


- A frizbi csapatsport, ahol egy 175 grammos tömör korongot dobálnak az emberek egymásnak, öt évvel ezelőttig űztem. (Nyolc-kilenc évvel ezelőtt kezdtem.) Öt éve táncolok a Törekvés néptánccsoportban. Egy munkatársam néptáncolt már akkor hosszú ideje egy másik csoportban, és ő „fertőzött" meg.


- És a futás? Félmaratonokat fut?

- A leghosszabb, amit eddig futottam, 7 km volt. Elsőre nem az én ötletem volt. Az ELTE Fizikai Intézetében vannak sokan, akik rendszeresen futnak. A közvetlen munkahelyi főnököm, Vicsek Tamás szintén rendszeresen fut.

- Az nekem kevés lenne, hogy a kollégák futnak...

- Nem egyből kell lefutni azt a 7 km-t, elég, ha az ember gyakorlásként először ötszáz métert fut. Nem kell egyből mindent. Ez jó összefoglalás lehet diákok számára is. Minden nap hozzá kell tenni valamennyit, utána lezárni, és kész, aznapra annyi. Aztán másnap megint hozzátenni. Ebben nagyon szigorú kell legyen magával az ember. Ma hozzátesz ennyit, holnap is, holnapután is, és minden nap. Nem kell nagyon sokat, de minden nap hozzá kell tenni. Ez a sportban is így van.

 

Farkas Illés (1977)

PhD, tudományos munkatárs

ELTE Biológiai Fizika Tanszék

MTA-ELTE Biológiai Fizika Kutatócsoport

Eötvös Loránd Tudományegyetem
Természettudományi Kar
Fizikai Intézet

Jelenlegi munkahelyek:

2007- MTA-ELTE Statisztikus és Biológiai Fizika kutatócsoport

2004- ELTE TTK Biológiai Fizika tanszék

2004- MTA-ELTE Biológiai Fizika kutatócsoport

2003- MTA-ELTE Biológiai Fizika kutatócsoport

Kutatási terület: Számítógépes statisztikus fizika és bioinformatika: Élőlények csoportos mozgása. Technológiai, szociális és molekuláris biológiai hálózatok.

A cikk eredetileg itt olvasható:

http://the-online.hu/erdekessegek/reszletek/1180_nem_kell_csodagyereknek_lenni_quot/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.