Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Fado - a portugál lélek hangja

2008.11.11

Ahogy a forró nyár levegője nehezedik az utazóra, úgy nyomja lelkét a büszke portugálnak az a különös, bánattal átitatott elvágyódás, mi egy nehéz sóhajjal tör fel szívéből, s mit fado-nak neveznek arrafelé.

Bár nem népzene, és csak alig két évszázada gyökerezik Lisszabon sovány talajú nyomortelepein, mára mégis egész Portugáliát ezzel szokás azonosítani, s minden onnan származó mélabús dallamot fadoként megnevezni (noha nem mindegyik az). Mert, ha megpendül a tizenkét húros gitár (guitarra portuguesa), s dalolni kezd a fadista, a fürgejárású, pergő nyelvű portugálok megtorpannak, s elcsendesednek egy pillanatra. Tekintetük a távolba réved, hol talán múltba veszett emlékeik vannak, meglehet, hogy tengeren maradt szeretteiket látják viszont, netán összetört szívük szilánkjai közt válogatnak vagy épp saját cifra nyomorúságuk fölött tűnődnek el - nem tudni. A fado mindig több annál, ami. A szövegeket metaforikus gondolkodás hatja át, a sóhajként feltörő dalokban érzelmek vihara dúl, melyeket illik mégis fegyelmezetten állni, úgy várni a végzetet. Varázslat ez a veszteségről. A vesztesek mágiája.

Mert akinek a fado szól, már biztosan elvesztett valamit. Szabadságot, hazát, boldogságot...

 

Borongó bánat

Sokan úgy tartják, hogy a nagy felfedezések korában a tengerre szálló férfiakat búcsúztatták, várták vissza, vagy éppen siratták ezekkel a dalokkal az asszonyok. Mások szerint az Afrikából Brazíliába hurcolt rabszolgák énekelték, sírták, táncolták lundum és fofa nevű hazavágyódásról szóló dalaikat, s ezekből alakult ki, majd szivárgott vissza lassan az anyaországba, Portugáliába. Azonban az sem ritka elképzelés, hogy a fado múltja egészen a középkori trubadúrokig nyúlik vissza, és persze olyanok is akadnak, kik a mórok európai jelenlétéhez kötik. Feltehetőleg mindez együtt igaz, s az előzmények között jelentős lehet a berber, arab, brazil (mohinda) behatás is, melyek közül az utóbbi a XIX. század elején önálló koncertműfajjá is vált. Tehát a fado talán nem is nevezhető hagyományos értelemben népzenének, sokkal inkább valamiféle kvintesszenciája a világ különféle népeinek, illetve a más és más történelmi korszakok kulturális, máig változó hagyatékának, mivel e műfaj napról napra egyre tágabb értelmezést nyer a benne megjelenő XX. századi költészet és a modern előadásbéli felfogások beépülésének köszönhetően.

Egy, a fado történetét bemutató monográfia szerint a mór hatás tekinthető a legjelentősebbnek, mi csak az 1820-as évek közepén vált önálló műfajjá Alfamában, Lisszabon óvárosában a Szent György vár alatt. Az első néhány évtizedben nem is énekelték másként, mint a lisszaboni nyomortanyák utcai és kocsmadalaként, de már akkor is felfedezhető volt benne a portugál nemzeti karaktert kifejező saudade életérzése, ami kiemelte, s mindentől megkülönböztethetővé tette. A latin fatum kifejezésből származó fado szó sorsot jelent, a nehezen lefordítható saudade pedig egyszerre jelent vágyakozást, nosztalgiát, szomorúságot, fájdalmat, de egyben a szerelem és a boldogság lehetőségét is. Így tehát az e dalokban hallható szaggatott, fájdalomtól remegő hangok az emberiességről, a fájdalmas reménytelenségről szólnak, s egyaránt fejeznek ki fájdalmat és vágyat, nosztalgiát és feledést, elvágyódást és megbékélést.

 

„Önökhöz semmi, de semmi közöm."

Az igazi fado-esteknek szertartása van: a vacsora után (vagy két fogás között) kihunynak a lámpák, és csak az asztalon meggyújtott gyertya fénye lobog, amikor a büszke fadoénekesnő rázendít. Nincs kanálzörgés, még csak pisszenés sem. Tapintható a csend, hiszen valami elszakad, összetörik ilyenkor. Nem hangos jajszó a dal, hanem mélyről fakadó érzelem, fohász, mi az égbe tör fel, székéhez bilincselve a közönséget, kendőjébe kapaszkodva, mozdulatlanná dermesztve az előadót, ki egy helyben állva várja a bekövetkező végzetet. Nem a közönséggel való párbeszéd, nem nekik szóló történetmesélés. Ők csak meglesik a szomorú vallomást, minek végén a fadista meghajol, egyik kezével vállmagasságban fogva fekete kendőjét, másikkal pedig átkarolva valamelyik kísérője vállát. Ezzel nem az elismerésbe vonja be, legfeljebb arra utal a mozdulat, hogy „ők a barátaim". Ám sokkal pontosabban takarhatja azt, hogy „Önökhöz semmi, de semmi közöm.". Az énekesnek nincs kontaktusa közönségével, és ezt minden lehetséges eszközzel igyekszik hangsúlyozni is. Tapsot sem vár, és - bármilyen nagy is a hallgatóság elragadtatása, az előkelő belvárosi helyeket leszámítva - nem is kap.

Azt mondják, azért vált a fekete kendő a fadisták „egyenruhájává", mert a céh tagjai ezzel juttatják kifejezésre, hogy még mindig gyászolják leghíresebb kolléganőjüket, a XIX. század első felében élt Maria Severát. A szegény sorsú énekesnő később ugyan tehetős lett, s a vesztét is jóléte okozta - mert halálra ette magát -, bár lehet, hogy a fekete kendő viselésének lényegesen egyszerűbb magyarázata az, hogy minden portugál szegény asszony kendőben jár.

 

A lélek finoman szőtt hangja

Bár a fadoénekesek többsége nő, azért dalolnak férfiak is. A stílusnak pedig létezik egy könnyedebb, szórakoztatóbb válfaja (a lisszaboni, mi Maria Severa művészetéből bontakozott ki), és egy kifinomultabb (a coimbrai), amihez többnyire a férfiak (Artur Paredes és Carlos Paredes, Edmundo Bettencourt , José Afonso, Adriano Correia de Oliveira, Luís Goes) tartoznak. A műfaj XX. századi legismertebb előadója Amália Rodrígues (1920-1999), ki valaha gyümölcs- és halaskosarakkal a fején, mezítláb rótta Lisszabon utcáit, s nem tanult zenét, csak mindig nagyon szeretett énekelni. Halálának napját gyásznappá nyilvánították, s Lisszabon Alfama kerületében lévő házát szinte azonnal fadomúzeummá alakították, ahol tizennégyezer kiállított tárgy segítségével követhető végig a fado 180 esztendeje. A lisszaboni fado mai képvislői közé tartozik az operaénekesi hanggal rendelkező színésznő: Dulce Pontes, a német Wim Wenders filmjéből jól ismert, s Magyarországra szinte már hazalátogató Madradeus együttes, a nálunk szintén megfordult Mísia és a nagyon fiatal Joana Amendoeira.

A fadoban sok van a portugál jellem lágyságából, lírára hajlamos érzékenységéből, mire a földrajzi adottság is bélyeget nyom, ám mindezek ellenére felfedezhetjük a zenei hasonlóságot (mint ahogy a mai fadoénekesek többször is utalnak a magyar zenéhez való hasonlóságra), vagy csupán a kis nemzetek élte sorsközösséget, mi hasonló élmények megéneklésére ösztönöz. Ám az is lehetséges, hogy a fado nem csupán a portugál, hanem minden lélek finoman szőtt hangja.

 

Csomós Éva

2008. július 06.

A cikk helye:

http://the-online.hu/emberi/cikk/496/fado-a_portugal_lelek_hangja/

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.